25 03 2021

Ha a mérkőzés elejét valaki azt mondja, döntetlent játszunk a lengyelek ellen, bizony sokan elfogadták volna.
Ha az 52. percben mondja valaki ezt, akkor sokan kinevették volna. Most pedig az egyik szemünk sír, a másik pedig.....bevallom, nekem nem nevet.

Az 52. percben már 2-0-ra vezettünk, és semmi nem utalt arra, hogy ezen a meccsen gólokat kapunk. Aztán jött egy majdnem végzetes másfél perc – vagy inkább csak egy perc – és a lengyelek máris egyenlítettek. Nemzeti csapatunk ismét véghez vitte azt a bravúrt, hogy egy perc alatt kapott két gólt, igaz, ilyenkor csapatunk „kardjába szokott dőlni”, de ez most nem történt meg. Olyannyira nem, hogy újra vezettünk, és csak a világ legjobb játékosának, Lewandowskinak „köszönhetjük”, hogy nem nyertük meg a meccset.

És igen, kissé cinikus volt a fenti, egyperces megjegyzésem, de ne felejtsük el: ahhoz, hogy kijussunk a világbajnokságra, hazai pályán is kellenek a bravúrok, és ez most elmaradt. Persze, azért álljon itt egy mea culpa. Mert nem szabad tagadni: ez a magyar válogatott most (is) nagyszerűen játszott. Rossi valami olyat tett ezzel a csapattal, amit már rég nem láttunk. Itt bizony mindenki tudja, mi a dolga, a nagyszerű kiválasztásnak köszönhetően mindig van még egy játékos, ha valaki kidől a sorból. Persze, vannak hibák, vannak hiányosságok, de ezek most nem annyira fájók, hiszen van elképzelés és van teljesítmény is. Ez a csapat tudja, hogy mit akar játszani, és ami ennél is fontosabb, tudja is azt játszani.

Persze, pihenésre nem sok időnk van, hiszen két idegenbeli mérkőzés vár ránk, és bár San Marino és Andorra sem tartozik a világverő alakulatok közé, azért vannak már fájó emlékeink.
Igaz, az még nem ez a válogatott volt, és akkor még nem Marco Rossinak hívták a szövetségi kapitányt

Közhelyáradattal indítottuk a magyar futball hetét Mennyire jó eredmény a megszerzett 7 pont?