13 10 2019
Szándékosan nem írtam a horvát vereség után, mert igazából nem történt semmi. Csak azok gondolták komolyan, hogy nyerhetünk a világbajnoki ezüstérmes otthonában, akik rózsaszín szemüvegen keresztül nézik a magyar futballt. Ráadásul ma sem történt semmi meglepő: legyőztük hazai pályán az azerieket. Igaz, ehhez vastagon kellett a játékvezető is. A csoportban mégis ott állunk, ahol állni szeretnénk az utolsó "nagy csata" előtt!
A selejtezősorozat sorsolása után azt írtam, hogy ebben a csoportban reálisan a 4. helyen végzünk majd, kis szerencsével lehetünk harmadikok, sok bravúrral másodikok.
És a bravúrt itt most a nálunk előrébb lévő csapatok idegenbeli legyőzésére értem.
No és persze a horvátok hazai legyőzésére. Mert az, valljuk be, óriási, és nem várt siker volt.
Wales és Szlovákia itthoni legyőzése viszont egy ilyen sorozatban nem bravúr, hanem kötelező, így ha ezt nézzük, egy kötelező feladatot nem sikerült teljesíteni, hiszen kikaptunk itthon a szlovákoktól, ez pedig „kioltja” a horvátok elleni bravúrt.
És az a nagy baj az, hogy egy bravúrgyőzelem kevés a csoport második helyéhez. Most jön a második, és egyben utolsó esély: Wales idegenbeli legyőzésével ottlehetünk az Eb-n. Ha kikapunk, akkor kell Szlovákia is a sikerhez....
Tehát az eheti, horvátok elleni győzelem és az azeriek elleni győzelem nem igazándiból az eredmény miatt fontos – hiszen ezek az eredmények előre borítékolhatóak voltak – hanem a mutatott játék miatt.
Pontosabban a szenvedés miatt, amit a válogatott bemutatott.
A horvátok ellen ugyanis újra bebizonyosodott: bár nagy néha, egy-egy meccsen lehet egy kis szerencsénk, játékosaink olyan nagyon messze vannak attól a szinttől, ahova szeretnénk tartozni, hogy azt tényleg csak egy igazi nagy közhellyel lehetne kifejezni.
Ennél is nagyobb baj, hogy még egy azeri csapatot sem tudunk hazai pályán gólokkal legyőzni. Sőt, igazából akkor most a játékvezetőnek köszönhetjük a győzelmet!
Persze a „miértekre” számos válasz, a „hogyan fejlődhetnénk” kérdésre ezer és ezer elképzelés van. A baj az, hogy utóbbinál sokkal jobban dominálnak az egyéni érdekek, az, hogy ki mennyit tud majd „kivenni” egy esetleg változásból, mint a szakmai alapok.
A legnagyobb baj pedig még mindig az, hogy azok vezetik a magyar futballt, akiknek az irányítása alatt az elmúlt 30 évben az égvilágon semmit nem értünk el, mégis rájuk „hallgatunk”, mégis még mindig ők mondják meg a tutit.
És amíg ez nem változik, addig egy lépést sem lép majd előre a magyar futball!
Sallói négy éve még a légiósoknak fizetett volna sok pénzt a magyar fiatalok helyett! Ki is irányít Kisvárdán!?