16 07 2015

Kedden ünnepelte hatvanadik születésnapját Puhl Sándor, akit négyszer választották a világ legjobb játékvezetőjének, máig egyetlen magyar emberként világbajnoki döntőt vezetett 1994-ben az Egyesült Államokban. Rengeteg nagy játékossal találkozott, de vajon volt-e kedvenc? Mi a véleménye a részeges Gascoigne-ról, és baj-e, hogy napjaink bírói karából kiölték az egyéniséget? Kiderül az FFT ünnepi interjújából. 

Puhl Sándor: eggyel több, mint ötvenkilenc (Fotó: sport24.hu)

Hogyan ünnepel?
A lehető legegyszerűbben, szűk családi körben.

Nagy elhivatottság kell ahhoz, hogy valaki játékvezető legyen. Közhelyes lehet a kérdés, de Önt mi motiválta abban, hogy elkezdjen bíráskodni?
A válaszom lesz közhelyes: a probléma ott adódott, hogy játékosként megsérültem, mert amúgy az volt a gyerekkori álmom, hogy futballista legyek. De sajnos jött egy sérülés, ezért kezdtem el bíráskodni azok után, hogy édesanyám látott egy hirdetést az újságban.

A legnagyobb meccseken bíráskodott, a legnagyobb sztárokkal találkozott. Úgy gondolom, a kellő tekintélyt volt a legnehezebb megszerezni.
Ennek nagyon sok összetevője van, de azt hiszem, egy alapvető dolgot ki kell jelenteni: játékvezetőnek csak az menjen, aki tűri a kritikát. Kétségtelen tény az is, hogy minden bíróban dolgozik egyfajta szereplési vágy, ez a vágy azonban sosem írhatja felül magát a játékvezetést. A bíráskodás a labdarúgás része, és az, hogy kinek mekkora tekintélyt sikerül kivívnia a pályán, az már attól függ, hogyan tudja magát elfogadtatni a játékosokkal. A másik nagyon lényeges dolog, hogy tudja-e segíteni a játékot, mert ha valaki ilyen és ehhez hasonló dolgokat be tud építeni a játékvezetésnek nevezett tevékenységbe, akkor hamar ki tudja vívni a játékosok elismerését.

Mit tart játékvezetői pályafutása legnagyobb sikerének?
Mindenféleképpen az 1994-es világbajnoki finálét az Egyesült Államokban, szakmailag egy játékvezető számára ennél nagyobb elismerés nem létezik. Persze, sok nagy és emlékezetes mérkőzés résztvevője voltam, de értelemszerűen számomra ez a legnagyobb siker. Tudja, egy játékvezetőnek nem adatik meg két világbajnoki döntő, de a labdarúgóknál előfordul, hogy valaki akár három döntőben is pályára lép. Egy bírónak a vébé-döntő jelenti A Mérkőzést, az abszolút csúcsot. S ne gondoljon egoistának, de magyar emberként most is nagyon büszke vagyok arra, hogy eljuthattam idáig. Ha éppen papírhajtogatásban lehettem volna egy vébé-döntő részese, akkor nyilván arról is büszkeséggel beszélnék, de mivel a világ legnézettebb sportágában tudtam elérni azt, amit, így még inkább.

És még mennyi nagy mérkőzésről nem beszélt, mondjuk az 1997-es BL-döntőről sem!
Az meg a másik, természetesen az is a top-meccsek közé tartozik, elvégre általában egy BL-döntőt sem szoktak kétszer ugyanarra a játékvezetőre bízni. Hála Istennek, tudok miből válogatni! Mindazonáltal el kell itt mondanom, hogy a játékvezetésben az a szép, hogy egy harmadosztályú mérkőzést is ugyanolyan elánnal kell dirigálni, mint a legnagyobb csapatok összecsapásait. Sosem szabad elfelejteni, hogy akiknek vezetsz, azoknak az lesz a legfontosabb mérkőzés, így ugyanolyan értékkel bír. Ha valaki nem így gondolkozik erről, ott már nagy baj van. Azt szoktam mondani, hogy a Parlamentbe is kell ajtót készíteni meg egy sima házba is. A hivatástudat és az alázat sosem hiányozhat egy játékvezető munkájából.

Rengeteg világhírű játékosnak vezethetett meccset, volt-e kedvence?
Nem kedvencnek nevezném, de becsületesen megmondom, a pályafutásom során talán Diego Maradona volt a legjobb játékos, akinek vezethettem mérkőzést. Amúgy valóban rengeteg jó játékossal találkoztam a pályán, de talán mind közül ő volt a legzseniálisabb.

És szigorúan bírói szemmel nézve volt-e olyan, akivel nagyon könnyű volt együtt dolgozni, ne adj Isten, még élvezte is a társaságát?
Voltak ilyenek is, például Paolo Maldini, vagy a Laudrup-testvérek. Nehéz lenne bárkit is kiemelnem, de én az angolok fenegyerekével, a később csúnyán lecsúszott Paul Gascoigne-nyal is nagyon jól kijöttem. Egy bohém, ámde nagyon színes alakja volt az akkori labdarúgásnak. De vezettem meccset a Frank Rijkaard, Ruud Gullit, Marco van Basten hármasnak, kedveltem az olaszokat is, és ott volt még Hriszto Sztojcskov, Romário… szóval tudnám sorolni a neveket. Tény, hogy szerencsés embernek mondhatom magam.

És volt olyan játékos, akivel nehezen jött ki? Kvázi, akivel nagyon nem szívesen találkozott a futballpályán.
Olyan volt, hogy egy adott mérkőzésen problémák adódtak valakivel, de hogy valakivel nem szívesen találkoztam, olyan nem volt. Számtalan példa volt arra is, hogy valakit általánosságban durva és alattomos játékosnak kiáltottak ki, aztán azon a mérkőzésen, amikor én vezettem neki, egyetlen szabálytalanságot nem követett el. A játékvezetésben és magánemberként sem szeretem a szélsőséges dolgokat, azaz azt gondolom, hogy az a jó játékvezető, aki nem ad az előítéletekre, és csak akkor ítéli meg a játékost, amikor éppen vezet neki.

A játékvezetéssel együtt jár a kritikák elfogadása is. Ön hogyan viselte, amikor a pályán a nézők durva szavakat kiabáltak az irányába? Jelleméből adódóan valamiért azt gondolom, nem sokáig rágódott rajtuk.
Ez pontosan így van! Mindannyian követünk el hibákat, ki többet, ki kevesebbet. A játékvezetést az teszi borzasztóan nehézzé, hogy amikor meghozunk egy ítéletet, akkor olykor rájövünk – valaki rögtön, valaki később – a tévedésre, ám ilyenkor már késő, az ítéletet nem lehet megváltoztatni. Ilyenkor ez sokszor ott marad a bíró fejében, rossz hasonlattal élve olyan ez, mint amikor a vívásban valaki kap egy figyelmeztetést. Ezért nagyon fontos, hogy a játékvezető rendelkezzen egy alapvető belső képességgel, és tudja magát függetleníteni a környezettől. Nem mondom, hogy engem nem bántottak a nézői beszólások, de azt igen, hogy nem befolyásoltak. A bíró ugyanis nem hagyhatja magát befolyásolni az érzelmei által, neki az a dolga, hogy minden körülmény között elvégezze a feladatot, amit kiszabtak rá. Mi játékvezetők a szakmán belül azt szoktuk mondani: egy mérkőzés olyan, mint egy herendi porcelánkészlet, vagyis azért van, hogy a bíró jobbá tegye. Továbbá van még egy olyan régi zsargon – amit a sajtó is tart – hogy az a jó játékvezető, akit nem lehet észrevenni. Én viszont ezzel nem értek egyet, mert szerintem meg az a jó játékvezető, akit akkor lehet észrevenni, amikor kell. Aztán vonuljon háttérbe, és adja át a terepet a játékosoknak, akik a pályán csinálják az előadást, amit a nézők élvezhetnek.

Érdekelne, hogy kit tart jelenleg a világ legjobb játékvezetőjének?
Valami miatt – amit meg sem tudok igazán jól fogalmazni – azt gondolom, hogy manapság kevés az egyéniség. Hogy ennek mi az oka, azt nem tudom megmondani, nincsen nálam a kincsesláda kulcsa, de tudni kell, hogy a mai játékvezetésben létezik egy folyamat, amit úgy hívnak, hogy „uniform.” Ez azt jelenti, hogy a játékvezető meg akar felelni annak a kívánalomnak, hogy végre legyen egységesség a szakmán belül. Ugyanakkor, ha ezt az elvet követjük, akkor teljesen feladjuk az egyéniséget, és be akarjunk valakit skatulyázni. S ha valakit be akarunk skatulyázni, akkor kiöljük az egyéniséget, és mindenkit beszorítunk bizonyos keretek közé. Most is vannak jó játékvezetők, de hogy egyre vagy kettőre azt tudjam mondani, hogy „hú”, olyan jelen pillanatban nincs. A mai mezőnyben nem találunk egy Pierluigi Collinát sem.

Ha valakinek, akkor Puhl Sándornak a tanácsát biztosan megfogadják a mai fiatal játékvezetők. Mit üzenne nekik útmutatásként?
A fiatalok helyzete mindig is nehéz volt, a mai világban pedig talán még nehezebb, mert mindig lesz olyan, amikor valakinek adsz, valakitől pedig elveszel. Ez a szakma ezzel jár. S ha valakinek adsz, akkor az természetesen örülni fog neki, és boldog lesz, de ha valakitől elveszel, az nem lesz rólad a legjobb véleménnyel. Azt mondanám, hogy a legfontosabb a játék szeretete, továbbá egyrészt fel kell építenie magát, mint embert, másrészt, mint játékvezetőt. Bonyolult folyamat ez, nagyon sok tapasztalat és kitartás kell hozzá. Méltósággal kell viselni ezt a pályát, pontosan ugyanolyan méltósággal, mint egy csapatnak a vereséget. De az egész sportban épp ez a nagyszerű dolog: tudjuk helyén kezelni a győzelmet és a vereséget is. Kitartás, alázat, szakmaszeretet – ezek még a nélkülözhetetlen dolgok. Illetve, ha valaki nem bírja a kritikát, akkor ne álljon játékvezetőnek!

Kíváncsi vagyok, mint gondol a Nemzetközi Labdarúgó Szövetségben jelenleg is zajló hatalmi harcról, a botrányokról, és egyáltalán a kétes megítélésű Sepp Blatterről?
Én 2006-ig voltam a nemzetközi szövetségnél, így megmondom őszintén, annyira nincs rálátásom a dolgokra, s különben sem voltam sosem abban a pozícióban, hogy véleményt mondjak. Annyi azért tisztán látszik, hogy valami nem működik, ám hogy a vádaknak mennyi alapja van a valóságban, arról fogalmam sincs. A világ futballjának mindenesetre az tenne jót, ha minél előbb rendeződne a helyzet, és egy olyan vezető kerülne a szövetség élére, aki gyorsan el tudja varrni ezeket a szálakat. Ezáltal végre újra a futball kerülne a középpontba.

Ez lenne mindenki érdeke.
És amúgy is milyen érdekes. Most pont az vetődött fel, hogy miért Katar és Oroszország kapta meg a világbajnokság és az Európa-bajnokság rendezési jogát. Nézze, ez pont olyan, mint amikor azt kérdezzük: miért ez a játékos kapott sárga lapot, miért nem a másik…

Gólvonal-technológia. Szükséges?
Azt mondanám erre, hogy minden olyan technológiát támogatok, ami segíti az igazságosságot, de fontos meghagyni az embereknek a döntési jogot. Minden technikáról ugyanaz a véleményem, vagyis ki kell próbálni, alkalmazni kell a gyakorlatban, és ha bebizonyosodik, hogy ebből igenis profitálhat a sportág, akkor be kell építeni. Viszont arra is gondolni kéne, hogy a gólvonal-technológia beszerelése nagyon komoly anyagi áldozattal jár a klubok részéről, és az alacsonyabb osztályokban ez problémát jelent. Én lényeges dolognak tartom, hogy minél több helyen tudják alkalmazni, mert csak akkor tudja szolgálni egyetemesen a labdarúgás érdekeit.

Végezetül árulja el: kíván valamit a hatvanadik születésnapjára?
Talán azt, hogy a magyar válogatott minél előbb jusson ki újra egy világversenyre!

Egy másik univerzumban is volt egy Vidi-meccs? Vajon mi kell még a Fradinak?