Ugyanis 24 csapat juthatott szóhoz a nyári Európa-bajnokságon. A mieinknek sikerült, ami a labdarúgásunkban azóta történtek ismeretében gyakorlatilag a csoda kategóriáját jelenti. A viadalra való kijutásban jelentős szerepe volt az azóta C-vágányra tett UEFA-elnöknek, Michel Platininek, aki zseniális érzékkel mérte fel, hogy célszerű emelni a kontinensviadal résztvevőinek létszámát 16-ról 24-re. A minőség alig csökken – mint kiderült, nem is esett vissza -, viszont az üzlet sokkal nagyobb. Több csapat, ebből logikusan következően több drukker, több értékesített meccsjegy, kiadott szállodai szoba, egyéb fogyasztás, több tévéközvetítés, több néző, jogdíj és hirdetési bevétel. Olyan üzlet, amelyből mindenki profitál. Új nemzetek bemutatkozása, tehát a felzárkóztató program keretében olyan országok szereplése, ahol évekkel ezelőtt nem reménykedhettek a szereplésben.

Öröm a köbön: kijutottunk az Eb-re!

Az emelésnek hála, hiába szerzett kevesebb pontot az együttes, mint Egervári Sándor kapitánysága idején, két sorozatban is, a változásoknak, meg a helyenként mutatott kiváló játéknak hála, kijutottunk. Annak már nem volt jelentősége, hogy míg a csoportok harmadikjai korábban nem „játszottak”, a futottak még kategóriát jelentették, most a legjobb azonnal franciaországi repjegyhez jutott, a többiek még vívtak egy pótselejtezőt.

Bár nem sok hiányzott, hogy a mieink egyenes ágon legyenek ott az Eb-n, végül a norvégok testén át, kettős győzelemmel, teljesen megérdemelten jutottak Galliába. A futballtól elszokott, az iparágban szereplőket három évtizede minimum fanyalgással, de inkább rosszindulattal szemlélő átlagember elkezdte tisztelni a láblabdázókat, de arra aligha számított bárki is, hogy a mieink csoportelsőként abszolválják a csoportkört, megelőzve a későbbi győztes portugálokat.

Az élet produkál furcsa dolgokat, a luzitánok hatalmas mázlival mentettek a meccset döntetlenre ellenünk. Bár helyzeteik nekik is bőven akadtak, ha az előrehúzódó Elek lövése a végjátékban nem a kapufán csattan, C. Ronaldo most nem aranyérmes, hanem egy csalódott, madeirai, 30-as éveiben járó férfiember. Ők végül a dobogó legmagasabb fokára léptek, mi pedig kipottyantunk az Eb-n kizárólag ellenünk remeklő belgák ellen.

Ez volt a realitás. Aki a helyszínen szemlélte Bernd Storck fiainak menetelését, életre szóló két és fél hetet kapott az élettől, illetve válogatottunktól. Aki itthon élte meg a csodát, az sem felejti a nemzet régen várt egymásra találását. Még az Eb előtt mondta Dárdai Pál – aki győztes pályára állította a magyar focit -, a viadal után hatalmas lesz a klubvezetők felelőssége, hogy az Eb utáni hetekben, hónapokban is sikerüljön fenntartaniuk azt az érdeklődést, eufóriát, ami a torna idején kíséri majd a magyar labdarúgást.

Ezrek várták a csapatot a Hősök terén a sikeresnek vélt Eb-szereplés után

Arra Dárdai sem gondolhatott, hogy veretlenül nyerjük a csoportot, azt azonban – profi világban szocializálódott szakvezetőként - pontosan látta, hogy az NB I-es bajnokság során, a nemzetközi kupában, majd a kora őszi vb-selejtezőkön úgy kell teljesíteni, hogy a drukkerek szeretete, mi több, rajongása ne tűnjön el.

A bajnokság nézőszámai nem igazolják, hogy a színvonal a tavalyihoz képest emelkedett. A 2015-16-os szezonban itthon parádézó Fradi dicstelenül távozott a kupaszíntérről, még leírni is szörnyű, egy beugró, albán gárda búcsúztatta. Tavaly az El-ben egy bosnyák, most egy szinttel feljebb egy szintén nem világverő alakulat. A Debrecent a fehérorosz Zhodino, az MTK-t az azeri Qabala. A legtovább a Videoton jutott, megérte az augusztust, igaz, csak a legelejét. A harmadik körben búcsúzott a Midtjylland ellen. Volt esély a továbbjutásra, az előzőleg az új, dán szakvezető által jegelt, majd a hazai vereséget követő visszavágóra hirtelen reaktivált, egyaránt a középpályán bevetett Kováccsal és Juhásszal felálló Vidi emberhátrányban is kimondottan jól játszott, megérdemelte volna a továbbjutást. Vezetett, ám balszerencsével búcsúzott.

A folytatásban a nyár igazán meleg hónapja már nélkülünk zajlott a nemzetközi porondon, majd jött szeptember eleje, a vb-selejtezők indulása. Az Eb-szereplés után érthetően fokozott a várakozás, nemzeti együttesünk halovány döntetlennel nyitott Feröeren, derék munkásemberek ellen. A körülmények nem mellettünk szóltak, a műfű: a szakadó eső, a helyenként orkánerejű szél, a hazai nyár után kimondottan télies időjárás, a lelátókon ülők által viselt kabát, sapka, sál. Ettől függetlenül nyerni kellett volna. Persze, veszve nincs semmi. Váratlan eredmény, a reméltnél gyengébb kezdés után mindig ezt emlegetjük: messze még a sorozat vége, tehát nincs veszve semmi.

A világbajnoki selejtezőben történő bemutatkozás nem sikerült túl jól - és akkor még finoman fogalmaztunk

Valóban nincs. De ennél a folytatásban több kell. Ahogy Dárdai mondta, nagy a felelősség. Nem csak a vezetőké. A játékosoké, a szakmai munkáért felelős szakembereké, tehát mindenkié, aki érintett a magyar futballban.

Mert az Eb-re 24 csapat juthatott, a 2018-as, oroszországi vb-re viszont csak 13 léphet ki Európából. A helyzet tehát sokkal nehezebb, ráadásul a csoportban legfőbb rivális svájciak és portugálok vélhetően nem rosszabbak nálunk. Kell az újabb siker, hogy labdarúgásunk szereplői ne rombolják le azt, amit két hónappal ezelőtt, nagy nehezen felépítettek.

A felelősség valóban óriási. Hogy futballistáinkat a kisebb sikerekre is évtizedeken át váró drukkerek a folytatásban is labdarúgóknak nevezzék, ne láblabdázóknak.

Ezt kell megértenie minden érintettnek.