08 01 2015

Az utolsó muskétás is elment. Itt hagyott minket. De nem felejtjük, mert tudjuk, mi mindent tett a futballért. Simon Imre, Imre bá, Isten nyugosztalja!

1990-ben a Pénzügyőr ifiben játszottam. A csapat történetesen a hidegkúti sporttelepen edzett és játszotta a meccseit. Én pedig egyik percről a másikra azt vettem észre, hogy egyre több barátom van a hidegkúti csapatban. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy a Pénzügyőr ifiben akkor nálam 3-4 évvel idősebb játékosok futballoztak, és bizony én nem sok játéklehetőséget kaptam. Adta tehát magát lehetőség, hogy nyáron, a több játéklehetőség reményében a Hidegkúti SC-be igazoljak. Így is történt.

A Hidegkúti SC-t akkor négy ember tartotta életben.
A négy muskétás.
Pokorny József elnök, Narm István, Komáromi István és Simon Imre edzők.
És mindenesek.
A futballfanatikusok.

Tudják, azok, akik a futballért, és nem a futballból élnek. Akik szabadidőt, pénzt, energiát nem sajnálva tartanak edzéseket, toboroznak gyerekeket, állnak a pálya szélén, legyen 40 fok, eső vagy épp hóesés. Nélkülük már rég megszűnt volna ez a kis, amatőr egyesület.

Pubi mester, azaz Narm Pista bá volt az első.
 Sosem feledem poénos eligazításait, miszerint „lent játszatok, mert fent fúj a szél”, na meg a klasszikus csapatösszeállítását, miszerint „ a mai meccsen Csepi véd, a kapus a Csepregi lesz. Kaszás lesz a jobbhátvéd, a kapuban pedig Csepi áll.”

Ő volt az első, aki elment.
Egy szép napos délután baktattam edzésre, és a pályára érve fogadtak a rossz hírrel: Pubi mester egy nappal korábban infarktust kapott, és meghalt. Szinte el sem hittem. A napsütéses délutánból komor, zord nap lett.

Aztán az élet máshova sodort, játszottam különböző helyeken, de Hidegkúton mindig szívesen fogadtak. Akkor is, amikor csak ép úgy gondoltam, megnézem a csapat meccsét. Nem mellesleg a klub elnökének, Pokorny Józsefnek sokat köszönhettem, hiszen fiatal koromban munkahelyet szerzett nekem, és tényleg mindenben segített.

Ő ment el másodiknak.
A gyilkos kór megtámadta szervezetét, és bár küzdött, ehhez a harchoz gyenge volt.
Nemcsak egy elnököt, hanem AZ ELNÖKÖT vesztett el vele a klub – tán nem véletlen, hogy az egyesület nyáron átadott, minden igényt kielégítő sporttelepe az ő nevét viseli.

Komáromi Pista volt a harmadik.
Neve ugyanúgy egyet jelentett a Hidegkúttal, mint Józsi bá neve. Tán nem volt nap, amikor ne ment volna fel a sporttelepre, rendet tenni, szerelést mosni, edzést tartani.

Az élet kegyetlen, és ahogy mondani szokták, a történelem ismétli önmagát.
Mint említettem, Narm István halálhíréről egy edzés előtt értesültem, 16 évesen. Tegnap, 25 évvel később, amikor a csapat első téli edzésére mentem – időközben visszatértem a csapathoz – ismét rossz hírrel fogadtak.

Simon Imre, Imre bá is elment.

Küzdött, nagyot küzdött a betegséggel, amely megtámadta szervezetét, de végül feladta a harcot. Isten nyugosztalja Imre bá…

Imre bá egyébként egy ideje eltávolodott a klubtól, hiszen az utóbbi években tapasztalható sanyarú pályahelyzet miatt egyre kevesebb gyerek járt Hidegkútra focizni. Ő pedig ízig-vérig utánpótlásedző volt. Szerencsére talált olyan klubot, ahol tovább oktathatta a gyerekeket. Pestszentimrén lett edző, de sosem tagadta meg hidegkúti gyökereit. Mindig szívesen jött ki a pályára.

És mi, akik még futballoztunk irányítása alatt, mindig szívesen beszélgettünk vele.
Bevallom, utoljára jó pár éve találkoztunk. Akkor, amikor a sporttelepen átadták a Pokorny József emlékszobát. Dicsekedett, hogy milyen jó helye van Szentimrén, hogy milyen sok gyerek jár edzésre. No, és hogy milyen jó az infrastrukturális helyzet.

A sors iróniája, hogy közben Hidegkúton is elindult valami, és jelentős önkormányzati és állami támogatással olyan sporttelep épült a „göröngyös” helyére, hogy arról sok helyen csak álmodnak.
És a sors iróniája, hogy ezt a csodás sporttelepet a négy muskétás egyike se láthatta.

Illetve dehogynem.
A nagy csapat ugyanis újra összejött.
Narm István, Pokorny József, Komáromi István és Simon Imre. Ők négyen egy kis klub nagy legendái, akik immár a mennyországban, egy felhő szélén ülve nézik a hidegkúti fiatalokat, gyönyörködnek az új sporttelepben, és tapsolnak a sikereknek.

Mi pedig sosem felejtjük őket.

A Fradisták és az Újpestiek találtak alkalmat, hogy összeverekedjenek A magyar Del Piero