11 09 2018
A görögök elleni Nemzetek Ligája mérkőzése után úgy gondolom, „simogatni” kell a fiúkat. Dicsérni kell őket, mert igazán megérdemlik a dicséretet. És amikor az jogos, nem szabad a szép szavakkal fukarkodni. Most pedig megérdemlik.
A Rossi-legénység legyőzte Görögországot, és megszerezte ezzel idei első győzelmét a válogatottnak. Ám ebben a győzelemben most több van egy sima győzelemnél.
Ebben a csapatban, hét nap együttlét után több Rossi volt, mint Leekens négy hónap alatt, sőt, több Rossi volt, mint Berndt Storck az utolsó évében bármikor. Komolyan látszott, mikor hova akarnak futni a srácok, és mikor hova akarják rúgni a labdát. És bizony több futás és küzdés volt akkor, amikor elfogyott az erő, mint a 2016-os Eb óta bármikor.
Nem mellesleg lőttünk két olyan gólt, amilyet már régen láttunk a nemzeti csapattól, és ami ennél is fontosabb: az első találat előtt láttunk egy tudatos mozgássort, és bár minden bizonnyal ezt nem úgy gyakorolták a fiúk, hogy közben minden passz fejes, de ez lényegtelen. A lényeg az, hogy mindenki láthatta: Sallai góljánál nem csak úgy össze-vissza futkostak a játékosok.
Fontos győzelem volt ez.
Fontos a csapatnak, a játékosok lelkének.
Fontos a szurkolóknak, akik így talán egy kicsit visszakapták a hitüket.
Fontos a magyar labdarúgásnak, mert azért elég rosszul nézett ki, hogy szeptember 10-én még nem nyert a nemzeti csapatunk az évben.
És igen, fontos az újságírónak, sőt, nagyon fontos a néha talán erősen kritizáló újságírónak, aki ilyenkor végre dicsérhet. Nem azért, mert ezt várják el tőle, hanem azért, mert így érzi.
Fontos, hogy ilyenkor igazán átérezheti a dicsérő szavak súlyát.
A dicsérő szavak igazi súlyát!
Miért nevettetik ki magukat szándékosan a tv-s „szakértők”? Van élet Dzsudzsák nélkül (után)! Sőt!