01 05 2017

A napokban ünnepelte 54. születésnapját Détári Lajos, a Honvéd hatvanegyszeres válogatott labdarúgója, akit sokan az utolsó magyar világklasszisnak tartanak. A játékosként négy országban is megfordult Détári az utóbbi időben a partvonalon kívülre került.

– Milyen volt a születésnapom? – kérdezett vissza a Lokál érdeklődésére Détári. – Ötven fölött az ember már nem ünnepli kitörő örömmel azt, hogy egyre jobban öregszik. Szóval afféle csendes megemlékezés volt.

– Nagyon ritkán tűnik fel a lelátókon, nem érdekli a hazai futball?
– Afféle távoli szemlélő vagyok. Mellesleg őszintén megmondom, igazi látnivalót nem vélek felfedezni a mai NB I-ben, meg aztán nincs kedvem ahhoz a macerához, ami a bejutáshoz kell, VIP-jegyért pedig senkinél nem fogok kilincselni. Kispestre azért van belépőm, és a régi szép időkre emlékezve kimegyek megnézni a Honvéd–Vidi meccset. Hátha újra bajnok lesz a Honvéd. Azonban jól elvagyok futball nélkül, bár az összefoglalókat azért megnézem, és néha leülök a tévé elé egy meccs kedvéért. De ilyenkor meg égnek áll a hajam, amikor látom, kik és miket beszélnek. Olyanok, akiket régen még nézőnek sem engedtek volna be a lelátóra, szóval most is beigazolódik a mondás, hogy aki nem ért hozzá, az tanítja. Ráadásul idegesít, hogy már másfél órával a sípszó előtt unalmas fecsegéssel töltik ki a műsoridőt.

– Arról végleg letett, hogy edzőként térjen vissza valamelyik pályára?
– Bizonyos, elég egyértelmű jelekből arra következtetek, hogy olyan nagyon azért nem hiányzok. Annál pedig büszkébb vagyok, hogy klubvezetőket vagy más nagy hatalmú embereket győzködjek.

– Pedig nem is olyan régen még Détári Lajos előtt is szabad volt a pálya.
– No igen, például amikor a Fradinál dirigáltam, szinte NB III-as színvonalú játékosokkal kellett dolgoznom. Most van pénz, van minden az Üllői úton, csak éppen az eredmény hiányzik.

Érdemes volt ezért elküldeni Benét, és hazahozni Urbányit? És taps! És taps! És taps!