26 12 2016

Lehet élni futball nélkül, de talán nem érdemes. Nem véletlen, hogy Garami József 797 bajnoki mérkőzés után tavaly ugyan végleg felállt a kispadról, de azóta is szinte naponta ott van a pálya szélén.

Pedig ennyi idősen már előtérbe kerülhetne a család, a pihenés. Igaz, szeptemberben végleg elment élete hűséges párja, és a 77 éves szakmai igazgató azóta még inkább a munkába temetkezik, de a fájdalmas témáról nem akar beszélni. Annál inkább a fociról.
– Mit csináljak, kapálni nem tudok, a labdarúgáshoz azonban értek egy keveset – mondta a Lokálnak szerényen az MTK Lantos Mihály Sportközpontjában a legtöbb NB I-es mérkőzésen edzősködő Garami József. – A technikai dolgok sem nagyon kötnek le, a számítógépet csak annyit használom, amennyit éppen kell, szóval marad a pálya, az edzői, szakmai értekezletek és persze a meccsek. De tudja mit, máig élvezem, egyáltalán nem fárasztó számomra.
Talán csak a kispad hiányzik, az izgalom nélküli kispad, de ugye ez a mesterség izgalmakkal jár. Szokatlan is volt, amikor a leköszönése után nem kellett edzést tartania, elmaradtak a meccs előtti megbeszélések, a szünetben adott jó tanácsok.
– Így stresszmentesebb az életem. Persze sokan kimondottan nyugodtnak tartanak, de azért mindig van az emberben feszültség, ha a csapata játszik. Szerencsére ez a feszültség egy évben csak egyszer vagy kétszer tört ki belőlem, akkor néztek is az öltözőben. Nos, ez tényleg eltűnt az életemből. De nem hiányzik.
És hogy mi hiányzik ebből a gazdag és fordulatos pályafutásból? A mester szerint nem sok, mindig vezetőként dolgozhatott, jó csapatoknál, jó játékosokkal.
– Talán csak az, hogy újra nagy és erős csapata legyen szűkebb pátriámnak, Pécsnek.

Tíz nap, tíz kérdés: A játékosok bíznak egy téli edzőcserében, hátha így többet játszhatnak? Tíz nap, tíz kérdés: A játékosok mennyire tartják fontosnak a téli szünetre kapott feladatokat?