16 08 2016
Rögtön az elején be kell avatnom az Olvasót egy személyes titkomba. Van egy szörnyű pszichés problémám. Azt képzelem, hogy ha egy jó szériát futó csapatnak én is elkezdek szurkolni, akkor az azonnal vesztes csapattá válik. A betegségem annyira szörnyű, hogy erre számos példát fel is tudok sorolni.
Úgy éreztem, valami megtörik, amikor az Európa-bajnokságon a magyar válogatott megverte Ausztriát. A gyógyulás érzése még akkor is tartott, amikor Izland és Portugália ellen játszottunk, hiszen tudjuk: előbbi esetben 1-1-re, utóbbiban 3-3-ra győztünk. Ember (ez alatt a válogatott szurkolóit értem) nincs, aki ezt cáfolná.
A sors úgy hozta, hogy a július hónapot Erdélyben töltöttem, elejétől végig. Volt dolgom elég, az itthoni eseményekbe csak esténként, panzióbeli szobámban kapcsolódtam be, természetesen az internet segítségével. Először végtelen boldogság öntött el, amikor a Vasas futballcsapatának győzelmeiről olvastam, aztán végtelen riadalom: azon gyötrődtem, mi lesz, ha hazajövök, és végre megint jegyek váltok a Fáy utcába? Vagy ha televízión próbálom megnézni valamelyik újabb mérkőzést?
A gyötrelmen felül kerekedett a kíváncsiság, és – mivel családi látogatáson voltunk éppen vidéken – képernyőn megnéztem az Újpest elleni meccset.
Tessék, mondtam magamnak, csak ennyi kellett.
Megnéztem – a csapat vesztett. Most mi legyen?
Tényleg én leszek a csapat szerencséjének elrontója?
Aztán, ahogyan az Európa-bajnokság idején, megint elkezdődött valami csoda. Az olimpiáról a klub sportolói egyre-másra hozták el az érmeket, néhány napig Vasas-olimpiáról és Vasas-nyárról beszéltünk.
És ebben a csodás hömpölygésben lejátszott a Ferencváros elleni mérkőzés, idegenben.
Úgy alakult, hogy a második félidő kezdő rúgásánál kapcsolódtam be.
Félve, rettegve.
1-1, állapítottam meg, ebből bármi lehet.
Tudtam, hogy ha jót akarok a csapatnak, NEM szabad néznem, de nem voltam képes felállni a képernyő elől. Azért szurkoltam, hogy a tavalyi bajnok ne találjon be, hogy kitartson a Vasas, és bekönyvelhessen egy morálisan igen értékes X-et itt a szezon elején.
És akkor a félidő végén bevágódott az a bizonyos második.
Megnyugodtam. A Vasas most annyira jó, hogy rám tudott cáfolni. Mit sem törődött az én szerencserontó átkommal, fittyet hányt rá, csak játszott.
És nyert.
Holnap este a Honvéddal ütközünk meg itthon.
Én ott leszek a Hajdú utca felőli lelátón.
Nem kérek mást a fiúktól, csak egyet: cáfoljanak megint rám!
És akkor kitarthat még egy picit ez a Vasas-nyár.